Szeretni mindenki tud!

Szeretni mindenki tud!

„Ezt nem hiszem el! Miért mindig vele történik ez?” – rohant végig a folyosón egy fehér kismacska. – „Ezért megölöm… az biztos csak változzak vissza! Ez volt az utolsó dolog, amit elkövetettet ellenem!” – gondolta tovább Harry, mert az fehér macska bizony nem más volt, mint Harry Potter.

**********************************

-       Már megint késett – mordult fel Piton mikor Harry belépett a tanterembe.

-       Sajnálom professzor csak út közben…

-       Nem érdekel miért késett! – szakította félbe a mentegetőzést Piton. – A feladata a táblán, álljon neki, ha kész tegye az asztalomra fiolákban, nekem most mennek kell. Ne robbantson fel semmit! – mondta még majd elhagyta a termet.

Harry elolvasta a táblán lévő feladatott majd elindult a szertárba a hozzávalókért és neki állt a főzetnek.

„Mindjárt kész… már itt az ideje kezdek nagyon álmos lenni” – gondolta mikor kinyílt az ajtó és nagy sajnálatára Malfoy lépett be rajta, mikor a szőke fiú felmérte, hogy csak ketten vannak felé fordult és egy gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában.

-       Nahát, Potter most mégis mit követtél el? – kérdezte a jól ismert gúnyos hangon, ahogy szokta.

-       Mi közöd van neked ahhoz? – fordult felé Harry.

-       Igaz, és különben sem érdekel különösebben… ez majdnem kész… és még ép a terem ez nagy meglepetés.

-       Mit akarsz Malfoy? – emelte rá a pálcáját Harry.

-       Oh, én? Csak segíteni akarok – mondta majd a kezébe vett egy hozzávalót és az üst felé dobta, Harry megpróbálta elkapni kevés sikerrel így az a főzetben landolt, nem sokkal később az üst tartalma felrobbant beterítve ezzel Harryt. Az első, amit érzett az a hasából induló fájdalom, ami elterjedt az egész testében, összegörnyedve rogyott a padlóra. – Potter minden oké? – kérdezte egy hang valahonnan felőle, de válaszolni nem tudott. A fájdalom amilyen hirtelen jött el is múlt. – Ez meg… mi történt? – hallotta maga felöl, a meglepet hangot, mivel nem tudta, hogy mi lephette meg ennyire Malfoyt lenézett a kezére… vagyis mancsára. – Egy macska? Vajon mit csináljak veled? – hallotta meg Malfoy hangját mire azonnal felnézett. Látta, hogy ahogy közelebb lép mire ő önkéntelenül is hátrált egy lépést. – Na, gyere ide nem foglak bántani… nagyon – tette hozzá egy gonosz mosollyal mire Harry gondolkozás nélkül megfordult és menekülőre fogta… a Griffendél torony felé vette az irány.

-       Na, gyere vissza… hadd játsszak veled egy kicsit – hallotta Malfoy hangját, ahogy az utána ered…

***************************************

És most itt menekül előle végig a folyóson, megkönnyebbülést érzett mikor meglátta a lépcsőt közeledni.

„Ez nem lehet… ezen soha nem jutok fel!” – állt meg az első lépcsőfok előtt és nézte az így is felé magasodó lépcsőt.

-       Na, eddig jutottál? – hallotta, ahogy Malfoy beéri, mivel a lépcső magasnak bizonyult ahhoz, hogy megbirkózón vele, szemben fordult Malfoyjal aki tőle két lépésre állt. Mivel mást nem tehetett összehúzta magát és abban reménykedett, hogy valaki majd megmenti.

************************************

Majd egy idegen hangot hallotta maga felől…

-       Hát te, hogy kerültél ide? – kérdezte egy számára ismeretlen hang, mikor kinyitotta a szemét egy szobában volt és maga előtt két cipőt látott. – Gyere csak – elemelte fel az idegen. – Nem kell félned nem, akarlak bántani – simított végig rajta, mire Harry eddig görcsös izmai ellazultak és a remegés is abba maradt. – Na így már jobb. Ki akart bántani, hogy ennyire megrémültél, és ami legfontosabb, hogy kerültél ide? – simogatta tovább. Mivel Harry kíváncsi volt megmentője arcára így felnézett, hogy aztán szembe találja magát Tom Denem már látott, de most kicsit idősebb kinézetével. Ahogy tudatosul benne, hol is van pánik áradt szét benne és a remegés azonnal visszatért.

-       Na, mi a baj? – kérdezte Tom megfogva két oldalt és a szem magasságba emelve őt, hogy jobban szemügyre vegye. – Hm… semmilyen sérülést nem látok rajtad akkor nem értem mi a baj… – nézte meg alaposabban, Harry pedig a vizsgáló szemek alatt még jobban összehúzta magát és a fülét is lekonyította, hogy még kisebbnek tűnjön. – Csak nem tőlem félsz? – kérdezte Tom még mindig a macskát vizslatva. – Hm… de úgy tűnik igen, nyugodj meg kicsike, nem akarlak bántani – mondta neki halkan miközben leült, Harryt az ölébe helyezte és simogatni kezdte mire újra ellazult, de a remegés nem szűnt meg.

-       Tényleg nem kell félned, mert nem foglak bántani – mondta Tom. – És már az sem bánthat, aki akart. – simogatta tovább miközben beszélt, az ügyes ujjak alatt Harry ellazult teljesen és a remegés is megszűnt. – Na így már jobb – mosolyodott el Tom mikor megérezte, hogy az ölében tartott macska remegés megszűnik.

Mikor a macska teljesen ellazult és már félig lecsukta a szemeit Tom felvette a karjaiba majd elindult a háló felé, a hirtelen helyváltoztatást persze Harry is megérezte és a karmait Tom ingének ujjába mélyesztette.

-       Semmi baj, foglak – mondta Tom mikor érezte, hogy a macska körmei a karjába mélyednek, a kijelentést követően sem tűntek a körmök, amik a karjában kapaszkodtak így szorosabbra fonta a karjait a macska körül, hogy nyomatékot adjon szavainak, erre a tettre a körmök eltűntek a karjából és megérezte, hogy a cica dorombolni kezd. Mikor a hálóba ért az ágyhoz lépett és letette a cicát egy párnára mire az összegömbölyödött és elaludt, de a dorombolást így sem hagyta abba.

Reggel Harry arra ébredt, hogy valaki simogatni kezdi. Nyújtózott és dorombolni kezdett. Mikor aztán szemeit is kinyitotta, már annyira nem is érezte jól magát, mert azon reménye, hogy Tom Denem csak álom volt, megdőlt.

„Hát ez remek, kíváncsi vagyok, meddig tart neki még rájön, hogy ki is vagyok, akkor aztán nem simogat majd így… sőt az első és utolsó, amit akkor látok majd, az a pálcája lesz… Valahogy ki kell jutnom innen” – ezzel a gondolattal felkelt és az ágy széle felé indult, mikor aztán odaért lenézett a padlóra. – „Na, jó, ez magas… innen én soha nem jutok le… ez baszott magas”

-       Hé, vigyázz le ne ess, mert még bajod esik – fogta meg egy kéz és húzta vissza az ágy közepére.

„Hah, jó vicc… még hogy attól esne bajom, ha leesek az ágyról… bajom majd akkor esik, ha meg tudod, ki vagyok” – gondolta Harry és indult vissza az ágy szélére.

-       Te nem tudsz egy helyben maradni? – húzták vissza újra, de ő megint elindult – látom nem… nevet kéne adni neked – szólt Tom elmerengve, mire Harry felkapta a fejét – lássuk csak fiú vagy… mondjuk Bolyhos – mondta Tom, de mikor Harry felé nyúlt az csak a keze után kapott. – Oké-oké akkor a Bolyhos kilőve – mondta Tom majd felemelte Harryt és szem magasságba tartva kémlelte őt – a szemed pont olyan zöld, mint Harry Potterré – szólalt meg Tom kis idő után csak, hogy aztán egy kicsit meglepett macskát lásson – furcsa van egy olyan érzésem, hogy te pontosan érted, amit én mondok. – mondta Tom tűnődve – legyen a neved Harry – mondta.

„Most vagy rájött, vagy nem tudom, mi van” – fordította kicsit oldalra a fejét – „Ha viszont rájött akkor én miért is vagyok még életben?” – merült fel a kérdés Harryben – „Ezek szerint nem jött rá… akkor még élhetek egy ideig, de ez idő alatt ki kéne jutnom innen. De hogy?” – ez volt az utolsó gondolat mielőtt érezte, hogy fel elemelik – „Most meg hová visz?” – nézett körül, de nem lett sokkal okosabb. Mikor aztán belépetek egy ajtón és egy étkező tárult a szeme elé már volt némi sejtése, hogy talán reggelizni mennek.

-       Uram – jelent meg egy manó – a reggeli tálalva.

-       Hozzon még egy tálka tejet – mondta Tom majd az asztal felé indult Harryt pedig egy mellette álló székre tette nem sokkal később megjelent az előbbi manó egy tálka tejjel, amit elé tett majd újra eltűnt. Harry egy ideig nézte tejet majd neki látott, mikor végzett tisztogatni kezdte magát. Nem sokkal később pedig összegömbölyödött a széken és várta, hogy Tom végezzen és kíváncsi volt hova viszi ezután.

Nem sokkal később Tom felállt majd felvége őt elindult ki az étkezőből. Mikor újra letették egy iroda szerűségben volt.

„Na, hát ez klassz… ki kéne jutnom innen” – indult az asztal széle felé. – „Lássuk csak… francba ez magasabb, mint az ágy volt” – nézett le, mikor megérezte, hogy megint visszahúzzák. – „Hát ez nem igaz… hagyjon már békén! Annyira nem vagyok béna, hogy leesek egy asztalról… fogó vagyok az isten szerelmére, ha a seprűről nem esek le, akkor egy asztal csak nem fog ki rajtam”

-       Te minden áron ki akarod törni a nyakad – fogta meg Tom erősebben mikor szabadulni próbált. – Na, ne karmolj már – húzta el a kezét mikor Harry utána kapott. – Ha így folytatod bajod fog esni… tudod az én türelmem is véges – nézett rá dühös szemekkel, mire Harry ijedten húzta össze magát és remegni kezdett. – Gyere, semmi baj! – emelete fel Tom és vette az ölébe majd simogatni kezdte, de a remegés csak nem akart múlni.

„Még hogy semmi baj! Most mondta, hogy bántani fog, de tényleg az ég egy adta világon semmi baj!” – gondolta Harry és most még a simogatás sem tudta megnyugtatni. Már egy ideje a simogatást élvezte mikor kopogást hallott.

-       Tessék.

-       Nagyuram – hallotta meg Lucius Malfoy alázatos hangját – híreim vannak.

-       Remélem jók – mondta fenyegetően Tom.

-       Harry Potter eltűnt az iskolából…

-       Mikor?

-       Azt nem tudom pontosan, de már nincs az iskolában.

-       Találjátok meg, az hogy nincs az iskolában nekünk csak jó. Ha megtaláltátok hozzátok ide. Most mehetsz. – mondta Tom, és amit Harry következőre hallott, azaz ajtó csukódása volt. Most viszont már koránt sem azért remegett, mert Tom előbbi szavaitól félt, hanem attól hogy rájön ki ő és megöli. – Mi a baj kicsike, csak nem beteg vagy? – hallotta maga fölül az aggódó hangot, ami annyira meglepte, mint még eddig semmi. Mikor felnézett egy aggódó mélykék szempárral találta szembe magát, amitől furcsa érzés kerítette hatalmában.

„Gyönyörűek, azok az aggódó mélykék szemek és annyira nem is néz ki rosszul…„– mikor fel fogta, hogy mit is csinál azonnal félre nézett. – „Na, ez szép a legnagyobb ellenségemet bámulom, aki ha rájön, ki vagyok, azonnal megöl. Hát én sem vagyok normális.” – szidta magát.

Tom tovább simogatta ő pedig szépen lassan elaludt az ölében. Éreztem ugyan, hogy felemelik, de a szemeit már nem nyitotta ki.

Mikor legközelebb felébredt a kanapén feküdt egy párnán, mikor körbe nézett tudatosult benne hogy még mindig a dolgozó szobában van és Tom az asztalnál ül neki háttal és vele szemben Bellatrix ült, ő sem figyelt az időközben felébredt macskára, aki kíváncsian hegyezte a fülét.

-       Nagyuram, ha szabad kérdeznem… honnan van az a fehér macska? – bökött most fejével a kanapé felé.

-       Ha nagyon tudni szeretnéd, fogalmam sincs, hogy került ide… egyszer csak megjelent a hálószobában összegömbölyödve félelemtől reszketve… van benne valami különös az biztos, de még nem jöttem rá hogy mi az.

-       Mit akarsz vele csinálni?

-       Semmi olyat, amitől baja eshet és neked sem ajánlom, hogy akár csak hozzá érj – villantak meg a mélykék szemek dühösen.

-       Ugyan… én nem akartam bántani… – védekezett azonnal a nő.

-       Szerencséd, most menj – állt fel Tom és nő követte a példáját – találjátok meg Harry Pottert, de semmi baja nem eshet, ha csak egy karcolás lesz rajta mikor elém hozzátok és meg tudom ki sebesítette meg azt azonnal megölöm, és ezt mond a többi agya mentnek is! Világosan fogalmaztam?!

-       Igen Nagyuram! – hajolt meg a nő majd kiment, ekkor Tom a kanapé felé fordult és látta a macska is felébredt.

-       Látom már ébren vagy – lépett a kanapéhoz és emelte fel Harryt – tudnám mi olyan különleges benned…

„Na vajon? Áh, semmi különös, csak annyi hogy én vagyok Harry Potter, akit az idióta halálfalóid keresnek… ha ez nem különleges, akkor tényleg semmi egyéb” – gondoltam miközben Tom arcát figyelte. – „Kíváncsi leszek majd akkor is így védesz-e ha meg tudod, ki vagyok valójában?”

Ekkor Tom az ajtó felé indult és Harryt is magával vitte, egyenesen az ékezőbe mentek ahol Harry megkapta tejet Tom pedig neki látott a vacsorájának. Mikor végzett felvette Harryt és elindult vele a háló felé, ott letette az ágyra majd a fürdő felé indult.

Harry egy hirtelen ötlettől vezérelve az ágy széle felé indult majd ott megállt és lenézett „Azt mondják, a macskák mindig a talpukra esnek…” – mélázott majd elrugaszkodott és nem sokkal később már a földön állt. – „Ez nem is olyan vészes” – nézett fel az ágyra, ami most toronyként magasodott felé, majd elindult körbe a szobába. – „Ha már ki akarok jutni talán nem ártana körül nézni” – indult az ablak felé majd körbe járta a szobát. Mikor épp az ajtóval szemezett akkor nyílt a fürdőajtó és lépett ki rajta Tom egy száll törölközővel a derekán. Majd ahogy pillantása az ágyra esett látta a macska bizony ott már nincs aggodalom csillant a szemébe, amit, Harryt még onnan lentről is jó látott. Majd körbe hordozta a szemét a szobába és megkönnyebbülés áradt szét benne mikor meglátta kedvencét az ajtó előtt ülve.

-       Hogy jutottál le az ágyról? – lépett oda és emelte fel majd tette vissza az ágyra, mire Harry az ágy szélére sétált és megismételte az előbbi mutatvány, vagyis egyszerűen leugrott az ágyról Tom lába mellé. – Oh, hát így már világos… bár tegnap mintha nem mertél volna leugrani onnan – mélázott el majd újra visszahelyezte Harryt az ágyra és elindult öltözni, Harry pedig nyugtozva elfeküdt az ágyon és gondolataiba merülve szemlélte Tom tevékenységét… aztán mikor rájött, hogy tulajdonképp Tomot figyeli öltözés közbe elkapta a tekintetét. Majd nem sokkal később érzete, ahogy az ágy megsüljed mellette és egy tehetséges kéz simogatni kezdi, nem tudott ellen állni, dorombolni kezdett.

„Ebből baj lesz” – gondolta miközben élvezte, ahogy azok a tehetséges ujjak simogatják vagy épp a füle tövét vakarják. – „De még mekkora baj” – tette még hozzá kicsit elszomorodva.

************************************

Már jó két hónapja volt Tommal és igen csak meglepődött a viselkedésén. Teljesen más volt, mint ahogy ismerte, nevetett és vele igen csak kedves és védelmező volt, ami igen csak meglepte. Persze azt sem felejtette el, hogy közben minden halálfaló őt keresi és ez félelemmel töltötte el, mert azt is tudta, hogy Malfoy előbb vagy utóbb szólni fog apjának, Lucius meg persze rohan Tomhoz, hogy elmondja ő nem is macska, hanem valójában Harry Potter és akkor neki vége. De végül hogy őszinte legyen magával nem is attól félt, hogy Tom megöli, ha megtudja ki is ő, hanem hogy el kell szakadnia tőle. Attól, aki megvédi, és akihez ő most tartozik. Mert hozzá tartózott azt már bizton tudta és valahol már… maga sem tudja, hol de út közben beleszeretett a férfiba… nem Voldemortba vagy Sötét Nagyúrba, hanem Tom Denembe.

És ez az idő sajnos nem is sokkal később be is következett. Épp a dolgozó szobába a kanapén feküdt mikor kopogtak az ajtó.

-       Gyere – szólt Tom épp egy papírt olvasva.

-       Nagyuram – lépet be Lucius Malfoy és tekintette rögtön a kanapén fekvő látszólag alvó macskára eset.

-       Miért mersz zavarni – vonta magára a figyelmét az asztal mögött ülő férfi.

-       Híreim vannak Nagyuram… Harry Potterről… – mondta mire Harry felkapta a fejét, ez a mozdulat nem kerülte el a szőke halálfaló figyelmét, aki gúnyos mosolyra húzta az ajkait.

-       Hallgatlak – mondta Tom türelmetlenül – elkaptátok talán?

-       Ami azt illeti, nem mert akkor nagy bajban kerülnénk – mondta a férfi.

-       Nagy bajban is kerültél, hogy ilyen hírrel mersz zavarni – vonta ki a pálcáját Tom, ami elterelte Lucius figyelmét a macskáról.

-       Hallgass végig kérlek – mondta még mindig nyugodt hangon. – Két hónapja Potter bűntető munkán volt Pitonnál, de egy baleset miatt ő macskává változott… egy fehér kis macskává – pontosított a férfi.

-       Most mehetsz – mondta Tom érzelem mentesen mire a halálfaló kisietett az ajtón.

Amikor az ajtó bezárult Tom a kanapé felé fordult ahol az előbb még Harry feküdt és aludt, de most nem volt sehol. „Talán ő lenne az?” – merült fel benne – „De vajon hol lehet most?” – merült fel benne egy újabb kérdés. – „Ha kiment volna az ajtón mikor Malfoy távozott azt láttam volna, de nem ment ki… tehát itt kell lennie valahol. Meg kell találnom… de hogy aztán mit csinálok, vele arról fogalmam sincs, mert megölni már biztos nem tudnám, és ami azt illeti nem is akarom, de minden képpen vissza kell változtatni” – mélázott el mialatt körbe nézett.

Keresni kezdte, benézett a kanapé alá aztán az asztal alá is, de nem volt ott, mikor már mindenhol megnézte fordult csak a könyvespolc felé. Odalépet és benézett alá… ott meglátott egy fehér kis macskát összegömbölyödve és jól láthatóan remegett is.

Mikor Harry meghallotta a közelgő lépteket összegömbölyödött és még jobban remegni kezdte. Tudta, hogy Tom megtalálta, szemét behunyva várta a végzetét. „Miért pont most?” – merült fel benne a kétségbe eset kérdés. – „Még nem kellett volna… annyira tudtam, hogy Malfoy elmondja majd az apjának ő meg rohan ide… de mire is számítottam? Tudtam, hogy bekövetkezik majd, akkor meg miért lepődök meg…” – eddig jutott a gondolat menetébe mikor egy kedvesnek halló hang megszólította.

-       Gyere ide szépen – a hangra kinyitotta a szemét és látta, ahogy Tom felé nyúlt, de ő csak elhátrált a kéz elől egészen a falig és ott összehúzva magát még jobban remegni kezdett. Tom közelebb kúszott és elkapta az egyik lábát majd óvatosan kihúzta a rejtekéből és felemelte.

A karjaiban tartott macskára nézett, aki remegett, mint a nyárfalevél és tudta nem gondolta rosszul, a kezeibe tartott macska tényleg Harry Potter. Lassú léptekkel az asztalhoz ment leült a macskát pedig az asztalra tette és vizsgálón nézett rá. „Ha ő Harry Potter, akkor miért maradt itt, hisz biztos tudta ki vagyok… de nem menekült előlem még csak félelmet sem mutatott… oh de azt mutatott.” – jutott eszébe mikor a karjaiban tartott macska újra remegni kezdett akkor este mikor meg találta. Most viszont ahogy elnézte az előtte lévő remegő macskát rájött, hogy ha már itt van és ennyire ragaszkodik hozzá, akkor nem üldözheti el, de minden képpen vissza kell változtatnia eredeti alakjába. Lassan felé nyúlt mire Harry még jobban összehúzta magát és próbált kitérni a felé nyúló kéz elől.

-        Ne félj, nem akarlak bántani – mondta Tom, megfogta és az ölébe helyezte majd nyugtatóan simogatni kezdte. Egy idő után viszont rájött, hogy az ölében tartott macska nem nyugszik meg és a remegés sem hagyott alább. „Hát ennyire félne tőlem?” – merült fel a kérdés benne – „Igen” – adta meg a kérdésre a választ mikor lenézett a remegő testre. – „Valahogy el kell érnem, hogy, megnyugodjon… de hogy?” – merengett.

-       Figyelj rám – emelte fel a macskát szem magasságba. – Nem foglak bántani… nyugodj meg. Ha azt akarod, elmehetsz, nem tartalak itt – mondta mire egy félelemtől és kíváncsiságtól csillogó zöld szempár nézett rá. – Nem akarlak bántani… nem azért hozattalak volna ide, hogy bántsalak… ezért tiltottam azoknak az idiótáknak is – utalt a halálfalóira. Mikor befejezte figyelmes nézte az őt vizsgáló zöld szemeket, amiből szépen lassan eltűnt a pánik félelem. – Most már jobb – tette vissza a macskát az ölébe és újra simogatni kezdte mire az dorombolni kezdett.

„Hát úgy tűnik egyelőre nem fog bántani… de vajon miért akarta, hogy ide hozzanak a halálfalók, ha nem bántani akar?” – merült fel benne és elgondolkodva nézett fel mire egy őt vizsgáló mélykék szempárral találta magát szembe.

Nem sokkal később felemelték és a kanapéra tették majd Tom az ajtóhoz ment és magára hagyta. „Most miért hagyott itt?” – merült fel Harryben a kérdés. – „Valamire készül…” – nézte tovább az ajtót, ami kinyílt majd Tom és Piton lépet be rajta. Hogy miről folyt a szó azt már nem tudta, mert a két férfi a könyvespolchoz lépett és Piton egy könyvet vett le majd fellapozta és kis keresés után Tomnak nyújtotta majd kiment. Tom még olvasta a könyvet majd újra kifelé indult, de egy halk nyávogás megállította.

-       Velem jössz? – kérdezte mintha választ várna majd egy újabb nyávogás után odalépett a kanapéhoz majd felemelte és úgy indult ki a szobából. Nem sokkal később aztán egy másik ajtón lépett be, és ahogy Harry meg tudta ítélni egy bájital laborba léptek be az imént. Tom letette az asztalra a nyitott könyvvel együtt majd a polcok egyikéhez lépett. Eközben Harry a könyvhöz sétált és megnézte, hogy hol van nyitva. De nem tudta jobban megnézni, mert Tom megfogta és visszatette az előbbi helyére.

-       Maradj ott szépen, nem akarom, hogy bajod essen – lépett az üst mellé majd munkához látott. Egy kis idő múlva… bár Harry nem tudta mennyi múlva és abban is biztos volt el is aludt… érzete hogy felemelik mire kinyitotta a szemét. Tom fogta és a másik kezében egy bájitalos fiola volt valami zöld folyadékkal tele. Elindult az ajtó felé majd azon kilépve a háló felé indult.

Mikor a hálóba értek Tom lette az ágyra és leült majd egy tálkát hívott magához, beleöntötte a bájitalt és elé rakta, Harry pedig értetlenül nézett fel rá.

-       Idd meg, ettől visszaváltozol – mondta Tom magyarázatként, mire egy lehajtott fejű igen csak szomorúnak látszó macska ült előtte az ágyon. – Figyelj rám, így nem maradhatsz, mert komoly gondok lehetnek belőle… abban sem vagyok biztos, hogy már most nem-e lesz valami baj – mondta komolyan.

Harry vonakodva, de a tálkához lépett és lassan kiitta belőle a bájitalt mikor végzett felnézett Tomra majd érezte, ahogy a fájdalom végig cikázik rajt mire összegömbölyödött még a szemét is összeszorította, de a fájdalom nem akart múlni… kis idő múlva aztán a fájdalom amilyen gyorsan jött el is múlt. Majd azt érzete, hogy fázik így kinyitotta a szemét és végig nézet magán… mikor látta, hogy meztelen így maga elé kapta a kezét és felnézett a még mindig az ágyszélén ülő Tom, aki épp pálcát fogott rá. „Úgy tudtam, hogy ez lesz” – cikázott végig rajta és behunyt szemmel várta a zöld villanást, de ehelyett érezte, hogy valami a vállára nehezedik így meglepve nyitotta ki a szemét mire egy zöld takaró volt a vállán így összehúzta magán azzal takarva meztelenségét.

-       Látom meglepődtél – vonta magára Tom a fiú figyelmét majd a kezét kinyújtva megsimogatta Harry macska füleit. – Erről beszéltem, túl sokáig voltál macska… ezek már maradnak, nem tudom megváltoztatni – mondta, mire Harry odakapta a kezét, mert nem értette mire gondol a férfi és nagy meglepetésére egy selymes tapintású macska fület érzet a keze alatt.

-       Hogy? – nézet Tomra, aki most mereven mögé nézett.

-       Az is marad – mondta halkan, mikor Harry megfordult egy fehér macska farkat látott, ami emberi méreteihez arányos nagyságú volt.

-       Na, ne! Ezt te sem mondhatod komolyan – mondta mikor az első sokkon túl jutott.

-       De mondom… nem tudom eltűntetni őket, túl sokáig voltál macska a DNS-ed összekeveredett… sajnálom – tette még hozzá, ami meglepte Harryt.

-       Hát majd megszokom valahogy… eddig is elég „furcsa” voltam ezek már nem változtatnak sokat – mondta beletörődve.

-       Mondtam, hogy így is túl sokáig voltál macska – mondta Tom.

-       Úgy legalább biztonságban voltam – csúszott ki a száján meggondolatlanul.

-       Tehát mellettem biztonságban érzeted magad? – vonta fel az egyik szemöldökét.

-       Nem akartál megölni és nálad nagyobb biztonságban voltam, mint Malfoy kezei között – mondta végül.

-       Malfoy?

-       Draco Malfoy. A miatt a szemét miatt változtam macskává…

-       Egy bájital baleset miatt alakultál át…

-       Ami az a görény okozott – vágott közbe Harry. – Ha az a szemét nem jön be és nem dobja azt a valamit a bájitalban, ami teszem hozzá majd nem kész volt, akkor nem robban fel és én nem alakulok át.

-       Értem. De hogy kerültél végül ide hozzám.

-       Nem tudom… én csak egy biztonságos helyen akartam lenni és itt voltam… nem tudom mi történt…

-       Értem. Ez különös… de mit akarsz most tenni? A Rend égre-földre keres…

-       Nem tudom – nézett Tomra bizonytalanul. – Azt mondtad elmehetek és nem esik bajom, de nem tudom el akarok-e menni.

-       Ha maradni akarsz, nem tiltom meg… macskaként elégé ragaszkodtál hozzám…

-       Mert kedves voltál és védelmező legalábbis nekem úgy tűnt – motyogta halkan.

-       Az voltam, mert ha nem lettem volna azok a féleszű idióták bántottak volna és te… már, mint a macska az én kedvencem volt, és ami az enyém azt senki nem bánthatja – mondta komolyan.

-       És ha maradni akarok engem is megvédesz? – nézett most fel, a mélykék szemeket kutatva.

-       Igen.

-       Miért?

-       Mert mint már mondtam nem akarlak bántani…

-       De miért nem?

-       Mert… nem tudom… csak nem – mondta Tom tétovázva.

-       Csak nem szeretted azt a macskát, aki voltam? – kérdezte Harry tétován.

-       Öhm… de azt hiszem – mondta Tom halkan és maga sem értette, hogy miért ilyen őszinte egykori ellenségével… mert már nem tudott rá ellenségként tekinteni.

-       Értem… és mi a helyezett most?

-       Már nem tudok ellenségként tekinteni rád… ahogy belenézek, a szemedbe még mindig a macskát látom, furcsa hogy mikor először belenéztem pont a te szemed jutott eszembe – mondta elgondolkodva.

-       Az is meglepett, hogy tudod milyen színű a szemem.

-       Pedig a temetőbe negyedikben volt lehetőségem megfigyelni – mondta Tom nagyon halkan.

-       Én akkor egy kígyóképű szörnyeteget láttam vörös szemekkel – mondta keményen. – Ja, igen. Hogy lehet, hogy most ilyen emberi vagy? – váltott hirtelen témát Harry.

-       Egy kis bájital és néhány varázslat – válaszolta Tom nem bánva a témaváltást.

-       Értem – mondta még mindig Tomot vizsgálva.

-       Mi az?

-       Olyan… emberi vagy… így ha meglátna, valaki az utcán ezzel a viselkedéssel senki nem mondaná, meg hogy te vagy Voldemort – mondta Harry mélázva.

-       Dumbledore tudná…

-       Ki érdekel Dumbledore? – kérdezte Harry hirtelen mivel meglepte Tomot.

-       Hogy?

-       Kit érdekel, hogy ő mit tudna…

-       Te… azt hiszem rossz hatással voltam rád amég macska voltál – nevetett fel Tom.

-       Lehet, de még tőled is több szeretett kaptam amég macska voltam, mint eddig tőle…

-       Nem tudtam, hogy ki vagy – vetette közbe Tom.

-       Az most nem lényeg – mondta Harry. – Neki csak egy fegyver vagyok, aki majd legyőz téged… de én nem akarok gyilkos lenni… de őt ez nem érdekli…

-       Engem érdekel – szólt közbe Tom.

-       Hogy?

-       Engem érdekel, hogy nem akarsz gyilkos lenni… ezért akartam, hogy az emberim ide hozzanak, mert beszélni akartam veled.

-       Miről?

-       Békéről.

-       Hogy gondolod?

-       Maradj itt… velem, én pedig megszeghetetlen esküst teszek, hogy nem ölök meg több ártatlant – mondta Tom.

-       Mi hasznom nekem ebből?

-       Itt maradsz velem, megvédelek mindentől és mindenkitől és… szeretlek majd…

-       Hogy?

-       Jól hallottad – mondta Tom komolyan.

-       Miért?

-       Mert szeretni mindenki tud – mondta majd magához vonta a fiút és megcsókolta.

**********VÉGE**********