Mert mindig megéri küzdeni

Mert mindig megéri küzdeni

Most itt fekszel mellettem, még békésen alszol. Az arcod kisimult és nyugodt. Ki gondolná, hogy alig pár órája te küzdöttél meg minden idő legnagyobb sötét mágusával… én nem…

Minden alig hat hónapja kezdődött és én nem gondoltam, hogy melletted ébredek majd.

**********************************************************************

Épp bájitaltan volt… úgy emlékszem, mintha ma lett volna… veled együtt volt órám…

-       Ma párokban fogunk dolgozni, vegyes párokban – mondta Piton, és elkezdte sorolni a párokat. Én nem igazán figyeltem oda, egészen addig, amíg meg nem hallottam a nevem. – Malfoy-Potter… – rád néztem és láttam, ahogy morgolódva felállsz Weasley mellől és az asztalomhoz sétálsz.

-       Remélem, nem akarsz majd felrobbantani – morgod oda.

-       Nem szándékozok rossz jegyet kapni miattad, épp ezért te csak előkészíted, a hozzávalókat majd én adagolom – vettem oda félvállról.

-       Potter, Malfoy ha befejezték a bájcsevejt akkor talán végre elkezdhetnénk a munkát – szólt ránk Piton, te a táblára néztél és elolvasás után a hozzá valókért indultál, majd visszatérve elkezdted előkészíteni őket, én pedig neki álltam a bájitalnak. Óra végére egy majdnem teljesen tökéletes bájitalt sikerült összehoznunk.

-       Hm… egész jó vagy bájitaltanból. Tudom, hülye kérdés, de nem segítenél? – rád néztem, vártam volna valami gúnyos reakciót, de csak nem láttam.

-       Segíthetek – mondom közömbös hangon. – Ha komolyan gondolod – teszem még hozzá. – Bár azt nem értem, hogy miért tőlem kérsz segítséget mikor Granger is van olyan jó, ha nem jobb, mint én.

-       De én téged kértelek, persze ha gond… – egy pillanatra mintha csalódottságot fedeztem volna fel a szemedben, ami felkeltette az érdeklődésem.

-       Miért tűnsz csalódottnak attól, hogy visszautasíthatom a kérésed – léptem ki a teremből melletted, sok kíváncsi szemtől követve.

-       Én nem… – kezdted, nem fejezted be.

-       Hát, ha nem akkor nem – mondtam végül. – Amúgy ha gondolod, segíthetek, Dumbledore biztos kiugrana a bőréből, ha két ősi ellenség kibékülne – tettem hozzá cinikusan.

-       Kit érdekel, hogy mit szólna hozzá? – kérdezted, amivel sikerül meglepned.

-       Te, a Griffendél üdvöskéje és Dumbledore kis kedvence ilyet mond…?

-       Oh, gúnyolódj nyugodtan – kezdted halkan. – Nem tudod milyen szar dolog, hogy mindenki ezt látja bennem, még a barátaim se nagyon veszik észre… – mondtad halkan.

Na, igen azt hiszem ez volt a pillanat, amitől kezdve már nem a gyűlölet volt az, amit éreztem mikor megláttalak, hanem egy fajta kíváncsiság. Kíváncsi voltam a maszk mögött rejtőző emberre. Kíváncsi voltam mit érzel, mikor mindenki körbeugrál. És végül kíváncsi voltam arra, hogy szeretsz-e valakit. Az hogy az utóbbira miért voltam kíváncsi, akkor még magam sem tudtam, csak később jöttem rá… ha szerettél volna bárkit is, akkor azt akartam volna, hogy én legyek az a valaki.

Másnap délután a könyvtárban találtalak meg épp egy vastag könyvet olvastál a kezedben a pálcával épp egy varázslat pálca mozdulatát gyakoroltad, ahogy néztelek abban sem voltam biztos, hogy tudatában vagy-e a kezed mozgásának… még néztelek egy jó percig majd odaléptem hozzád.

-       Szia! – köszöntem rád mire te kicsit megugrottál és könyv kicsúszott a kezedből majd hangos puffanással leeset. – Bocsánat, nem szándékoztalak megijeszteni – hajoltam le a könyvért majd nyújtottam feléd.

-       Szia! Semmi gond csak nagyon belemerültem.

-       Tudtad, hogy mozgott a kezed olvasás közben?

-       Öhm… nem – mondtad zavartan.

-       Igen, ahogy elnéztelek én is így gondoltam – mondtam. – Amúgy csak azért kerestelek, mert meg akartam kérdezni mikor érsz rá, hogy segítsek bájitaltanból, persze ha még mindig akarod…

-       Öhm… mondjuk ma este hat a… Szükség Szobája?

-       Jó – mondtam. – Amúgy mit olvasol?

-       Csak kombinált varázslatokat Mordon mondta, hogy ezt a könyvet nézem át egy kicsit…

-       Értem… te mit gondolsz, le tudod győzni?

-       Mindent el fogok követni annak érdekébe, hogy így legyen, de ezt nem tudhatom… nem vagyok jós – mondtad. – Azt hallottam, hogy apád megszökött az Azkabanból – néztél rám.

-       Igen… tudom, és most jobban kell vigyáznom, mint eddig hisz engem, mint árulót biztos el akarnak kapni… – „na, igen alig egy éve annak, hogy hátat fordítottam apának és Voldemortnak”.

-       Igen ez igaz, én most megyek, mert kviddics edzésem lesz, és mint kapitánynak illene nem elkésnem… akkor este hat a Szükség Szobája előtt – mondtad, majd kiléptél az könyvtárból, nem sokkal később aztán én is a kviddics pálya felé vettem, az irányt kíváncsi voltam rá, milyen edzést tartasz. A lelátón csak Granger ült épp egy könyvet olvasva.

-       Nem értem minek ülsz itt, ha nem is nézed az edzést – szólaltam meg.

-       Áh, Malfoy. Minek jöttél ki?

-       Csak kíváncsi vagyok az edzésre.

-       Akkor meg ne engem néz, az edzés mögötted van – mutatott a hátam mögé.

-       De harapós kedved van.

-       Harry tőled kért segítséget pedig én vagyok a barátja – vetette oda. – Csak tudnám, hogy miért?

-       Most ez a bajod velem?

-       Nem… tudod, én téged alapból utállak, hiába fordítottál hátal Voldemortnak attól te még egy elkényezett kis görény vagy – vetette oda, majd visszatért a könyvéhez, én pedig megfordultam, hogy aztán szembe találjam magam az engem fürkésző zöld tekinteteddel, majd egy intés követően a cikesz után indultál.

Az edzés végén aztán lemásztam a lelátóról és céltalanul bolyongtam a pályán egy ideig, nem értettem magam… miért érzem azt, hogy kell nekem Harry…? És mióta Harry…? Mikor lett Potterből Harry? Ilyen és ehhez hasonló gondolatokban merülve sétáltam a pályán, észre sem vettem a felém közeledő alakot.

-       Szia! – köszöntél rám, mire megugrottam. – Bocsi.

-       Semmi gond! – fordultam feléd.

-       Miért vagy még itt lent? Csak nem… vártál valakit?

-       Öhm… nem csak gondolkodtam…

-       És szabad tudnom, hogy min?

-       Inkább nem – mondtam végül, mire felém léptél, én pedig egy megmagyarázhatatlan okból hátra léptem majd még egy lépést tettél felém, én pedig megpróbáltam, elhátrálni előled miközben a tekintettem nem engedted el… addig hátráltam amég az egyik karikát tartó oszlophoz nem értem, ami aztán utamat állta, de te nem álltál meg… egészem addig nem amég már éreztem a testéből áradó meleget.

-       Gyönyörű vagy – súgtad áhítattal a hangodban és végig simítottál az arcomon.

-       Én… – kezdtem, de nem tudtam folytatni a kezed már a nyakam cirógatta, én pedig egy mozdulattal húztalak közelebb, nem ellenkeztél. Már csak pár centi választotta el az ajkaink, de egyikünk sem mozdult, csak bámultunk egymás szemében.

-       Te? – szólaltál meg, de én válasz helyett csak magamhoz húztalak ezzel megszüntetve az ajkunk közötti igen kicsi távolságot, lágyan csókoltalak meg és te azonnal viszonoztad nem sokkal később egy nyelv kért bebocsájtást és én nem tudtam, ellen állni megadtam neki… mikor a nyelvünk találkozott, azaz érzés leírhatatlan volt. Még szorosabban vontalak magamhoz te pedig készséggel simultál bele az ölelésbe. Nem tudtam mióta csókolóztunk már így, de mikor levegőhiány miatt elváltunk, furcsa eddig nem látott csillogás láttam a szemedben.

-       Nem tudom – mondta végül.

-       Én igen… téged akarlak – mondtad.

-       Miért?

-       Nem tudom – válaszoltál halkan.

-       Mi lenne, ha megpróbálnánk, aztán majd kiderül?

-       Jó – hajoltál oda még egy csókra.

-       Mennünk kéne, mert nem sokára hat óra.

-       Menjünk – fogtad meg a kezem és indultál a kastély felé. – Amúgy mit beszéltetek Mióval a lelátón?

-       Megkérdeztem minek jött le, ha egyáltalán nem nézni az edzést. Erre megkérdezte minek vagyok ott, mondtam, hogy csak az edzés miatt. Ekkor azt mondta, hogy akkor nézzem az edzést. Megkérdeztem, hogy most mi a baja velem, erre hozzám vágta, hogy nem érti, miért tőlem kértél segítséget mikor ő a barátod. Meg azt is mondta, hogy elkényeztetett görény vagyok pedig most semmi olyat nem mondtam, amivel megbánthattam volna… csak beszélgetni akartam vele.

-       Furcsa, nem szokott ilyen lenni.

-       Hát nekem is furcsa volt…

-       Harry… és Draco… mi csoda meglepetés, hogy így együtt látlak benneteket – nézett Dumbledore hol rád, hol rám. – Remélem, nem párbajozni készültök.

-       Mi ne… csak megkértem Dracót hogy segítsen bájitaltanból és ő pedig azt mondta, hogy segít – mondtad komolyan.

-       És miért nem Miss Granger segítségét kérted?

-       Nem az övét kértem. Ez akkora baj? – mordultál fel. – Miért akkora baj ha Draco segít és nem Hermione?

-       Nem baj, csak meglep – mondta Dumbledore nyugodt hangon.

-       Ne is legyen – vetted oda. – Most megyünk, mert már így is tíz perce múlt hat és úgy beszéltük, meg hogy hatkor kezdjük – indultál tovább.

-       Most mi bajod volt? – kérdeztem kíváncsian.

-       Elegem van abból, hogy mindenki velem és a döntéseimmel foglalkozik… miért olyan hihetetlen hogy nem Hermionéhez fordulok, ha segítség kell? Ron is totál kiakadt mikor mondtam, hogy miről dumáltunk bájitaltan után… számon kérte rajtam, hogy Hermione a barátom, ha valami gond van a tanulással miért nem őt kérem meg, hogy segítsen…

-       Összeveszettek?

-       Azt hiszem igen… miért nem tudják elfogadni, hogy te már nem az ellenség vagy, hanem a mi oldalunkon állsz?

-       Hat év Harry… hat évig én voltam a ti ellenségetek és most nem mindenki tudja elfogadni, hogy el megváltozott.

-       De miért nem? Ha csak megpróbálnának nyitni feléd… de nem, meg sem próbálják.

-       Ez van Harry… én már megszoktam, hogy nem látnak szívesen valahol…

-       De én, szeretlek, tehát fogadják el – keltél ki magadból… szeretsz… engem szeretsz… mivel érdemelhettem ki? nem tudom, de nem is nagyon érdekel… szeretnek és most ez a legfontosabb. – Hé, figyelsz te rám – lengeted meg a kezed az orrom előtt.

-       Figyelek… Mióta?

-       Mit mióta?

-       Szeretsz?

-       Hát… úgy kb. két hónapja tetszettél meg és azt hiszem az óta…

-       Miért pont én?

-       Ott voltál egyedül és olyan védtelennek látszottál és én akkor meg akartalak védeni és melletted akartam lenni…

-       Köszönöm – bújtam hozzád, mire te átöleltél.

-       Nem kell – húztál még szorosabban magadhoz.

Hát így kezdődött és nem bántam meg, hogy akkor a boldogság mellett döntöttem.

**************************************************

Aztán öt hónnappal az első csók után történt meg, amitől féltél, de ezt csak ne rég mondtad el. Minden csak egy pillanat volt és mégis sok mindent megváltoztatott. Épp Roxmots-ban voltunk mikor halálfalók támadtak, az apám is közöttük volt és láthatólag mindnek egy célpontja volt… én. Apám azt mondta, hogy ezt az árulásért és miattad teszi. A sérülések elég súlyosak voltak, de szerencsére Madam Pomfey rendbe hozott még helye sem maradt a sérüléseknek. Miután egy hétig a gyengélkedőn voltam és nem látogattál meg kezdett rossz érésem lenni, de elhessegettem azzal, hogy sokat kell tanulnod, mikor viszont kikerültem és újra órára jártam még mindig kerültél tudtam, hogy valami baj van.

Egyik alkalommal a könyvtárban találtam rád, megint egy vaskos könyvet olvastál.

-      Szia! – léptem hozzád mosolyogva.

-      Mi akarsz? – kérdezted nem túl kedvesen.

-      Mi a baj? – kérdeztem.

-       A hogy állandóan üldözöl, mit nem fogsz fel abból, hogy nem akarlak látni és nem akarok veled beszélni sem? – néztél rám.

-       Mi a…?

-       Hagyj engem békén Malfoy! Világos? – kiabáltál rám majd kimentél a könyvtárból, én pedig lerogytam az asztalhoz ahol eddig te ültél és csak bámultam magam elé. Ezt nem értem… mi baja van? …nem tettem ellene semmit akkor miért ilyen ellenséges? Nem tudom, hogy mikor kezdtek el folyni a könnyeim, de mikor feleszméltem már ott voltak. Lassan felálltam és elindultam kifelé a könyvtárból majd tovább a folyóson, nem néztem merre megyek így nem is vehettem észre, hogy valaki felém tart egészen addig amég össze nem ütköztem vele.

-       Mi van Malfoy, már szemed sem jó? – hallottam meg Granger hangját mikor felnéztem láttam, hogy a könyvét fogja és engem méreget. – Valami baj van? – kérdezte aggódva.

-       Nincs, mi lenne?

-       Ha nem lenne semmi bajod, akkor nem sírtál volna – mondta komolyan.

-       Örüljetek nyugodtan te is meg Weasley is Harry összeveszett velem…

-       Mi…?

-       Nem mondj semmit, tudom, hogy ezt akartátok! – kiabáltam még neki majd hátat fordítottam és ott hagytam.

Ezután minden más lett, megpróbáltam nem az utadba kerülni, és ha még is találkoztunk még csak rád sem néztem úgy mentem el melletted. Az hogy mit éreztem senki nem tudta, mert mások előtt soha nem mutattam, ezt az egyet azért megköszönöm apámnak, az érzéseim elrejtésére jól megtanított… a nélkül tudtam elmenni melletted a folyóson, hogy akár csak egy izom megrándult volna az arcomon. Még te sem tudtad, hogy belül már nem maradt belőlem semmi, mert azt te magad törted össze alig egy hete. Az egyetlen jele annak, hogy valami nem volt rendben a szemem alatt egyre csak mélyülő sötét karikák és az, hogy alig ettem… tudtam, hogy ez így nem lesz jó, de nem érdekelt. Majd nem egész éjszaka tanultam, hogy aztán hajnalban mikor elnyomott, az álom te jelenj meg, hogy aztán összetörj újra meg újra. Néha láttam, ahogy Granger aggódva figyelt… na, igen mióta ott hagytam a folyóson az óta figyel, és néha láttam, a szemében a rosszallást mikor a nélkül hagytam ott az ételt, hogy akár egy falatot is ettem volna belőle.

Eltelt egy hét én és újra a gyengélkedőn feküdtem, tegnap összeestem a folyóson és ide kerültem Madam Pomfrey azt mondta, hogy ha ezt még sokáig folytatom, komoly bajok lesznek. De nem érdekelt, semmi nem érdekelt, csak veled akartam lenni újra. Azt akartam, hogy újra átölelj és csókolj, de te nem voltál ott és ez fájt… nagyon fájt. Hallottam, ahogy nyílik a gyengélkedő ajtaja, de mikor odanéztem csalódottan vettem tudomásul, hogy nem te voltál.

-       Szia! – köszönt Granger miközben az ágyamhoz lépet.

-       Mi akarsz? Ha kiselőadást tartani arról, hogy milyen felelőtlen vagyok. Kösz, de már hallottam szóval mehetsz is.

-       Én csak tudni akartam jól vagy-e?

-       Igen remekül nem sérültem meg, mint látod.

-       Igen látom, hogy testileg minden rendben, de lelkileg is jól vagy?

-       Mire gondolsz?

-       Ne nézz hülyének, jó? Tudom, hogy valami bajod van! Lehet, hogy mindenki előtt megjátszod, hogy jól vagy de előttem ne, mert nem tudsz becsapni se te, se pedig Harry.

-       Miért is érdekel, hogy mi van velem?

-       Mert… mert mikor Harry veled volt akkor olyan más volt… végre élt aztán mikor apád rád támadt és te komolyan megsérültél annyira kétségbe eset, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni aztán te kikerültél innen egy hete és távolság tartó lett veled… velünk. Aztán két napra rá meg a folyóson látlak és sírsz, ami nem jellemző rád és hozzám vágod azt, amit. Most meg alig egy hétre rá ide kerülsz megint és a Madam meg tiszta idegbeteg lett miután megvizsgált… ezt onnan tudom, hogy én találtam rád ájultan és én hoztalak ide – oktatott ki, mintha valami gyerek lettem volna.

-       És? Kösz hogy idehoztál és ennyi! Nem kell aggódnod értem. Utálsz, úgyhogy ne tégy, úgy mintha fontos lennék bárkinek is… – halkult el a hangom a végére.

-        De igen is fontos vagy…

-       Kinek? A családom után, hisz elárultam őket, az egyetlen ember, akit szeretek szintén utál, bár nem tudom miért, de így van és az egész világos oldal utál, mert azt hiszek, hogy majd elárulom őket. Akkor mond csak, kinek is vagyok fontos?

-       Hát… most nem tudok mondani senkit, de biztos van valaki – mondta határozottan.

-       Hát klassz, majd ha lesz, valaki szólj nekem is – mondtam majd hátat fordítottam neki és ezzel a beszélgetést is lezártnak tekintettem.

Másnap a javasasszony kiengedett azzal, feltétellel hogy eszem rendesen és pihenek is eleget. Én persze mindent megígértem neki csak hogy végre elengedjen. Mikor a Nagyterembe léptem körül sem néztem csak leültem a szokott helyemre és reggelizni kezdetem. Ami annyiból állt, hogy néhány falatot leerőltettem a tokomon majd elindultam az első órámra, ami dupla bájitaltan volt.

Nem tudom, hogy drága keresztapám velem akart-e kiszúrni vagy csak jó viccnek gondoltam, de megint párokba osztott minket és én megint veled voltam beosztva. A bájitalt ugyan úgy készítettük, mint az első alakommal. Óra után amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam és egyszerűen kimenekültem a teremből. A nap további része a megszokott módón telt. Ebédnél megint csak pár falatot ettem és vacsoránál sem erőltettem meg magam. Mikor a vacsorával végeztem elindultam ki a teremből, de egy pillanatra feléd néztem és azt láttam, amit eddig te ide se nézel, Granger meg aggódva nézett rám.

A klubhelységben még egy ideig ültem az kandalló előtt majd a szobámba mentem és beletemetkeztem a tanulásban. Már jóval elmúlt éjfél mikor befejeztem.

Reggel nyúzottan és fáradtan ébredtem, ahogy az utóbbi időben szoktam. A reggelit valahogy nem kívántam, így hétvége lévén felöltöztem és magamhoz vettem a seprűm majd a kviddics pálya felé vettem az irányt. Ott aztán felszálltam a seprűre és elrugaszkodtam, majd felfelé fordítottam a seprűm. Nem foglalkoztam, semmivel csak ki akartam egy kicsit kapcsolni és ennek a legjobb módja, az volt, ha repültem, olyankor kikapcsoltam, és semmi nem érdekelt, és ami a legfontosabb olyankor nem gondolkodtam. Mikor meguntam a repülést a föld felé irányítottam, a seprűt majd mikor leértem, leszálltam és visszamentem a kastélyba. Gyorsan lefürödtem, majd magamhoz vettem a könyveim és a könyvtárba indultam, hogy befejezzem a házi dolgozatokat, amikkel tegnap este nem végeztem.

Ahogy beléptem, megláttalak téged és Granger az egyik asztalnál, de veled nem törődve, a tőletek legtávolabbi asztalhoz ültem és neki álltam írni. Nem tudom, mióta dolgozhattam, mikor egy árnyék vetült az előttem lévő pergamenre.

-      Granger ha megint piszkálni akarsz, akkor mehetsz is – mondtam fel se nézve.

-      Miről beszélsz te? – hallottam meg a meglepett hangod.

-       Mi? Mi akarsz? Megint belém rúgni? Akkor te is mehetsz – álltam fel, szedtem össze a cuccom majd indultam volna ki, ha nem fogtál volna meg.

-       Miről beszélsz? – kérdezted meg újra.

-       Kérdezed meg Granger – mondtam, majd kitéptem a karom a fogásodból és ki siettem a könyvtárból. Mi akarsz már megint? Biztos megint belém rúgni, hát nem… még egyszer nem engedem. A szobámba ledobtam a cuccom az ágyra majd, ebédidő lévén a Nagyterembe indultam. Még vagy már se te, se a barátaid nem voltatok a terembe. Így leültem a megszokott helyemre és neki álltam az ebédnek. Már majd nem végeztem mikor megláttam te és a barátaid léptek a terembe és a saját asztalotokhoz indultok. Granger még felém nézett, mikor látta, hogy ott vagyok, felém indult.

-       Mond – szólaltam meg mikor elém ért.

-       Harry beszélni akar veled – mondta.

-       Aha és nem tud ő idejönni, szólni? – néztem fel rá.

-       A könyvtárból is elrohantál anélkül, hogy megvártad volna, mit akar mondani.

-       Mert? Mit akar?

-       Csak beszélni veled. Azt kérte, ha befejezted az ebédet, akkor várd ott ahol az elsőt kapta… nem tudom mire gondolt, de azt mondta te tudni fog. Tudod, hogy mire értette?

-       Igen tudom. Jó ott leszek, de fogja vissza magát, nem kell, hogy újra kifejezze, mennyire nem kíván a társaságomba lenni… egyszer is megérettem és nem eset valami jól.

-       Rendben megmondom neki. Szia! – indult vissza és ült le veled és Weasley-vel szemben majd mondott valamit neked mire bólintottál majd enni kezdtél, én is visszatértem az evéshez. Öt perc múlva felálltam és elindultam ki a kviddics pályára, de mivel nem tudtam, hogy itt hol gondoltad pontosan hát neki dőltem annak a karikatartó oszlopnak, amelyik akkor utamat állta és néztem a füvet.

-       Nem gondoltam, hogy ennyire pontos leszel – álltál meg nem messze tőlem.

-       Azt mondtad ott várjalak ahol elsőször megcsókoltalak – néztem rád alig három lépésre álltál tőlem. – Miért akarsz velem beszélni?

-       Két okból. Egyik, hogy ha nem teszem, akkor Mione a fejem veszi, a másik hogy…

-       Hogy? – kérdeztem érdeklődve.

-       Én… sajnálom, amit akkor mondtam a könyvtárba, hülye voltam, mert féltelek, hogy miattam bajod esik megint. Aztán a gyengélkedőre kerültél megint és Mio lement hozzád utána meg elővett, hogy ezzel a viselkedéssel nem megvédelek, hanem én, bántalak a legjobban nem pedig más és akkor rájöttem, hogy igaza – mondtad végig a szemembe nézve.

-       És Hermione kellett, hogy rájöjj erre? – kérdeztem kicsit ingerülten.

-       Hát… igen – súgtad végül.

-       Talán őt kéne szeretnem, legalább biztos lehetnék benne, hogy nem tör össze – mondtam keményen.

-       De…

-       Nincs de, Harry! Tudod te mit éreztem mikor hozzám vágtad, hogy nem akarod, hogy a közeledben legyek. Tudod mennyire fájt mikor láttam, hogy téged még csak nem érdekel, hogy mi van velem, annyira hogy a gyengélkedőn sem látogattál meg. Aztán hogy azt kellett látnom, hogy Hermione az egyetlen, akinek valamennyire fontos vagyok, mert nekem nincs senkim, a családom és a barátaim mind ellenem vannak hisz elárultam a Sötét Nagyurat és akkor még te is elküldesz, akit szeretek – léptem eléd.

-       Draco én sajnálom, nem akartalak bántani – mondtad, de nem néztél rám közben.

-       Miért most jöttél, mármint azon kívül, hogy Hermione elővett, ahogy te fogalmaztál.

-       Mert kellett egy kis idő még beláttam, hogy hibáztam, és hogy szeretlek… igazán tiszta szívből – néztél a szemembe és minden ott volt… megbánás, félelem, szeretet.

-       Soha, hallod soha ne tégy még egyszer ilyet velem, mert nincs több esélyed – húztalak magamhoz és csókoltalak meg és te éhesen kaptál a szám után.

-       Soha – súgtad a számnak mikor elváltunk levegőt venni, de el nem távolodtunk.

-       Azt hiszem vissza kéne a kastélyba – mondtam.

-       Hova menjünk?

-       Szükség Szobája – mondtam mire már indultál is, az oda úton többen is megbámultak minket, de senki nem szólt nekünk, a harmadik emelten aztán Weasley és Hermione várt minket, legalábbis gondolom, hogy minket vártak. Mikor megláttak minket kézen fogva Hermione szélesen elmosolyodott, ahogy odaértünk elengedtem a kezed és megöleltem mire kicsit meglepődött. – Köszönöm – mondtam mikor elengedtem.

-       Ugyan mit? – kérdezte még mindig mosolyogva.

-       Hogy észhez térítetted – mutattam rád.

-       Hé! – mondtad méltatlankodva.

-       Mi az? – kérdezte Weasley rád nézve. – Igaza van – intett a fejével rám, jelezve, hogy egyetért az előbbi kijelentéssel.

-       Árulok – mondta durcásan.

-       Nem vagyunk azok, de ha egyszer igaza van… – hagyta lógva a mondat végét Hermione.

-       Na, jó örülök, hogy így egyetértettek, de nekünk fontos dolgunk van ott bent – intettél a fal felé, ami a szobát rejtette.

-       Igazán? – néztem rád tettet meglepettséggel.

-       Igazán – vágtad rá majd elindultál és háromszor elsétáltál a fal előtt, mikor megjelent az ajtó megfogtad a kezem és behúztál kizárva a két barátod. – Na, szóval hol hagytuk abba a pályán?

-       Itt – húztalak magamhoz és megcsókoltalak.

Ezután az események gyorsan követték egymást, mikor újra érzékelni tudtam a környezetem az ágyon feküdtünk és te szorosan öleltél magadhoz. Sokáig nem szólaltunk meg csak feküdtünk és hallgatunk egymás már nyugodt légzését. Nem tudom mikor nyomot el az álom, de megtörtént. Arra ébredtem, hogy valaki a nyakam csókolgatja, ami belőlem egy jól eső sóhajt váltott ki.

-       Felébredtél? – hallottam meg a hangod a fülem mellől.

-       Igen – fontam a karom a nyakad köré és húztalak le egy csókra.

-       Akkor jó – mondtad mikor szétváltunk.

-       Mi a baj? – néztem a szemedbe, mert valami nem volt rendben az biztos.

-       Semmi – néztél félre és innen már biztos tudtam, hogy baj van.

-       Nem hazudj nekem – fordítottam vissza a fejed így kényszerítve hogy a szemembe nézz.

-       Tényleg semmi baj – mondtad.

-       Jó akkor megyek és megkérdezem, mondjuk… Hermionét, ő biztos tudja – bontakoztam ki az ölelésedből majd ültem fel.

-       Ne menj el – nyúltál utánam és húztál vissza. – Még nem akarom, hogy elmenj.

-       Mi a baj?

-       Eljött az idő… – mondtad halkan, de nem is kellett folytatnod tudtam mire gondolsz.

-       Nem! Az nem lehet… még nem…

-       De igen, Dumbledore szerint a RAVASZ után vége lesz a háborúnak csak az a kérdés kinek a győzelmével ér majd véget…

-       De miért most? RAVASZ alig egy hónap múlva lesz – mondtam kétségbe esve. – Nem veszíthetlek el… most nem…

-       Nyugodj meg – húztál magadhoz és átöleltél, én pedig úgy kapaszkodtam beléd mintha az életem múlna rajta talán így is volt.

-       Hogy nyugodjak meg? – kérdeztem halkan, de hangom elcsuklott és az addig visszatartott könnyek utat találtak maguknak, hogy kitörjenek. Nem szóltál többet csak még szorosabban öleltél, de akkor már nem tudtam megállítani a könnyeket. Nem tudom, mennyi ideig maradhatunk így, de mikor elengedtél sem mondtál semmit csak néztél a szemembe.

-       Egy hónap… nem több ennyi van vissza a csatáig, de nem akarom, hogy ezen gondolkodj ebben az egy hónapban, ezt az egy hónapot veled akarom tölteni, de nem ezen rágódva. Ha eljön, ideje én nem futamodok meg és eldől minden, ha úgy akarják… akarjuk, nem csak egy hónap jut nekünk, de ahhoz akarni kell – mondtad végül hosszú hallgatás után. – Szükségem van rád… arra hogy legyen miért harcolnom.

-       Rendben, de ígérd meg, hogy soha nem adod fel.

-       Ígérem – csókoltál meg. Mikor elváltunk visszahúztál az ágyra és szorosan öleltél magadhoz. Végül így ért az álom és húzott magával mindkettőnket.

**************************************************************

Hát eltelt az egy hónap is és a vizsgáknak vége… félek, hogy holnap mikor felébredek, te már nem leszel mellettem, és nem láthatlak többé. Dumbledore ma az irodájába hívatott téged, de mikor visszajöttél nem szóltál semmit csak leültél egy fotelbe és mereven néztél a lángokba, lassan léptem hozzád és térdeltem le eléd, de nem is néztél rám… talán azt sem vetted észre, hogy ott vagyok. Kezem lassan simított végig az arcodon mikor elértem a nyakad megfogtad a kezem és magadhoz húztál… szorosan öleltél mintha én lennék az utolsó mentőöv, ami megmenthet.

-      Holnap vége lesz – súgtad alig hallhatóan.

-       Értem – mondtam majd éreztem, hogy nedves lesz a pólóm és nem sokkal később a rázkódást is, így még szorosabban húztalak magamhoz.

Hát eljött, amitől féltünk… holnap eldől a hosszú idő óta tartó harc… de vajon kigyőz? Ki örülhet majd a végén? És nekünk csak ennyi boldogság jár-e vagy kapunk még esélyt a harc után? De ha ennyi lett volna csak a boldogság én, akkor sem bántam meg, mert eddig is boldog voltam és szeretve voltam… ha ennyi is járt nekünk, akkor is megérte…

Nem tudom mennyi idő telt el így, de mikor kibontakoztál az ölelésből már csak néhány könnycsepp folyt végig az arcodon csendben magányosan. A szemembe néztél és magadhoz húztál majd megcsókoltál… abban a csókban pedig tengernyi érzelem volt… féltés, kétségbe esetség, félelem, és persze a szeretett. Aztán elhúzódtál és felkeltél majd engem is felhúztál.

-       Gyere – indultál el a szobád felé, én pedig kérdés nélkül követtelek. Mikor felértünk az ágyhoz léptél majd magaddal húzva elfeküdtél rajta és hangszigetelted. Majd mikor ezzel végeztél hozzám fordultál és újra megcsókoltál, majd már nem volt magállás az események maguktól követték egymást. Percekkel vagy az is lehet, hogy órákkal később egymás szorosan ölelve ért minket az álom.

Reggel mikor felkeltem nem voltál mellettem és ez megrémisztett így gyorsan felkeltem és megnéztem Ron ágyát, ő még aludt.

-       Ron! Kelj fel! – ráztam meg.

-       Mi van? – morogta félálomban.

-       Nem találom Harryt.

-       Mi? – ült fel hirtelen épphogy el tudtam hajolni előle.

-       Nem találom.

-       Várj egy percet – mászott ki az ágyadból és lépett a ládádhoz. – A köpenye nincs itt, de szerencsére a térképet itt hagyta – húzta elő az említett pergament, széthajtogatta majd rámutatott a pálcájával és motyogott valamit, rövid nézelődés után megszólalt. – Nincs a kastélyban sem ő, sem Dumbledore. Ez csak egyet jelenthet…

-       De miért nem szólt nekünk?

-       Nem tudom, Mio is itt van, lent van klubhelységbe. Öltözzünk fel, aztán menjünk le mi is, ott majd megbeszéljük mit kéne csinálni.

-       Rendben – léptem a ládámhoz, ami az elmúlt egy hónapban itt volt fent. Gyorsan felöltöztünk és lementünk.

-       Harry hol van? – jött az első kérdés Miótól.

-       Elment valahová Dumbledore-ral.

-       Miért nem szólt nekünk?

-       Passz, de tennünk kell valamit.

-       A térképet itt hagyta?

-       Itt – nyújtotta át Ron, Mio elvette majd megnézte.

-       Hm… McGalagony sincs itt és Remus sem… ők is Rend tagok. És most nézem Piton sincs… ez csak egyet jelenthet…

-       Az nem lehet… miért nem szólt nekünk? Azt hittem szólni fog – néztem két barátomra idegesen. Na, igen egy hónap alatt ellenségből barátok lettünk.

-       Nem tudom, de így sajnos nem tehetünk mást, mint hogy várunk – mondta Mio, de látszott rajta hogy a várakozás mit lehetőség őt se nagyon dobja fel. De mivel nem tehetünk mást hát leültünk és vártunk a többi diáktársunk nem igazán vette észre hogy valami megváltozott így nem is voltak nagyon idegesek, mivel a vizsgák véget értek mindenki mással volt elfoglalva. Voltak, akik pakoltak és voltak, aki a klubhelységben foglalták el magukat.

Várakozás hosszú volt és nehéz. Délután aztán egy bagoly repült be a nyitott ablakon, rögtön felismertem Hedviget, egyesen hozzám repült és ledobott elém egy levelet majd elrepült én remegő kézzel nyúltam a levélért és bontottam, aztán a szívem nagyot dobbant azonnal felismertem az írásod.

„Nyertünk! Szeretlek!” Ennyi állt benne én mégis hatalmas megkönnyebbülés éreztem.

Hát vége! És te is élsz! Azt hiszem ennél boldogabb nem is lelhetnék, de hol lehetsz most, miért csak levelet küldtél? Ahogy a gondolat végére értem érzetem, ahogy két kar fonódik körém, azonnal tudtam, hogy te vagy az így minden ellenkezés nélkül dőltem bele az ölelésbe.

-       Szeretlek – súgtad a fülembe.

-       Én is szeretlek. De ezért még számolunk – válaszoltam.

-       Rendben! – mondtad még majd elengedettél és szembe fordultál barátaiddal és nem is oly meglepő módon mindkettő szemében a boldogság mellett dühöt fedeztem fel.

-       Harry James Potter ezt még is, hogy a fenébe képzelted?! Tudod mennyire aggódtunk érted! – kiabált rád Mio amivel a klubhelységben tartózkodók figyelmét is felkeltette.

-       Sajnálom – mondtad.

-       Sajnálhatod is, de annyira örülök, hogy nem esett bajod – öleltet magához.

-       Haver ilyet nem csinálj még egyszer – mondta Ron egy hátba veregetés közben.

-       Meghalt valaki – kérdeztem halkan.

-       Öhm… igen.

-       Ki?

-       A szüleid biztos, láttam Luciust és azt hiszem anyád is. Nálunk két rendtag, de a nevüket nem tudom. Ezen kívül többen megsérültek.

-       Kik?

-       Remus, Piton és még pár auror de rendbe fognak jönni. És amúgy Piton üzeni vár a gyengélkedőn, de csak azért ott, mert Madam Pomfrey nem engedte el.

-       Megyek – indultam el ki.

-       Ne szólj senkinek arról, hogy mit történt Dumbledore este a búcsúvacsoránál akarja bejelenteni – szóltál még utánam.

-       Rendben – mondtam majd kiléptem a klubhelységből és elindultam a gyengélkedő felé és odafelé volt időm gondolkodni.

Tehát apám biztos halott… hiába mondanám, hogy megérdemeltem azért sajnálom. És anya… ő még nem biztos, de nagy valószínűséggel ő is… ő hiányozni fog. Ő legalább valamennyire szeretett, de ennek így kellett lennie. Ahogy beléptem a gyengélkedőre rögtön feltűnt, hogy azért a „páran megsérültek” kifejezésed nem igazán felelt meg az igazságnak, mert minden ágyon feküdt valaki és láthatólag a teremt is tágították már és több ágyat helyeztek el. Ahogy körbe járattam a szemem csak Lupint és a keresztapám fedeztem fel, akiket ismertem is. Odaléptem keresztapám mellé mire kinyitotta az eddig csukott szemét és rám nézett

-       Harry mondta, hogy látni szeretne – szólaltam meg.

-       Igen látni akartalak, de mint a keresztapád és nem, mint a tanárod – mondta nyugodtan.

-       Értem. Miért akartál látni?

-       Csak kíváncsi voltam nem-e eset bajod…

-       Már hogy eset volna bajom mikor Harry elfelejtett felkelteni – mordultam fel.

-       Meg akart védeni – mondta komolyan.

-       Mióta véded te őt?

-       Amióta szereted…

-       És nem zavar?

-       Boldog vagy?

-       Igen.

-       Akkor miért zavarna, amég boldog vagy én nem fogok beleszólni, sőt felnőtt ember vagy így azután se.

-       Értem. Amúgy jól vagy?

-       Jól, nem is értem miért kell még itt feküdnöm.

-       Harry mondta, hogy apám halott, de anyámat nem tudta biztosra mondani…

-       Meghalt mikor egy halálos átok és közém ugrott.

-       Értem.

-       Sajnálom…

-       Ne tedd… ennek így kellett lennie, lett volna esélye átállni, de nem tette, mert ragaszkodott apámhoz vagy félt tőle… nem tudom…

-       Anyád szeretette Luciust akár milyen ember is volt…

-       Igazad lehet.

-       Áh, Mr. Malfoy a betegnek pihennie kell, kérem, most menjen – szólalt meg mögöttem Madam Pomfrey.

-       A vacsoránál találkozzunk – nézett el a vállam felett a szavait részben a javasasszonyhoz intézve, aki erre sóhajtva bólintott.

Visszamentem a klubhelységbe, de téged sehol sem találtalak. Így felmentem a szobádba, te az ágyon aludtál szétvettet karokkal. Hozzád léptem és óvatosan melléd bújtam, te, pedig ahogy megérezted, hogy ott vagyok szorosan öleltél magadhoz.

Arra ébredtem, hogy Ron beszél hozzád, te pedig válaszolgatsz neki. Mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy az ablaknál állsz, és kifelé bámulsz rajta.

-       Ugye nem azon jár az agyad, hogy újra elüldözöd? – intett felém, de nem nézett oda.

-       Hogy kérdezhetsz ilyen? Hogy újra hagyom elveszni – kérdezted, de nem fordultál még meg.

-       Akkor min gondolkodsz?

-       Csak azon, hogy mit csináljak ezután. Tudod mikor a csatára készültem, nem gondoltam, hogy túlélem így azon sem gondolkodtam, hogy mihez akarok majd kezdeni. De túléltem és itt vagyok és most már ő is itt van nekem – böktél felém az álladdal így gyorsan lehunytam a szemem. – Az biztos, hogy akármit is csinálok, ezután azt vele szeretném. De már nem akarok auror lenni, túl sokat harcoltam már és elegem van az állandó félelemből és aurorként sok ellenséget szereznék és megint félnem kéne, hogy elveszítem. Ezt nem akarom, így hát nem tudom mihez is kezdhetnék.

-       Kviddics? Abban jó vagy.

-       Lehet, kaptam egy-két igen kedvező ajánlatott. Tudod mit, majd inkább megbeszélem vele.

-       Azt nagyon jól teszed – szólaltam meg végül.

-       Te mióta…?

-       Nem régóta. Mennyi az idő?

-       Nem sokára kezdődik a vacsora épp szólni akartam.

-       Akkor öltözzünk – keltem fel és léptem a ládámhoz és kivettem tiszta ruhát majd a fürdőben vonultam. Nem kellett sok idő mikor éreztem, hogy egy test simul hozzám a zuhany alatt. – Azt hittem sose érsz ide – fordultam feléd és csókoltalak meg.

-       Siettem pedig, de most nincs idő rá csak veled akartam fürdeni – mondtad mikor elváltunk.

-       Szerintem válaszd a kviddicset mit jövőbeni pálya, nagyon jó fogó vagy kár lenne egy ilyen tehetséget elpazarolni vagy…

-       Vagy?

-       Lehet, hogy beszélhetnénk az igazgatóval és maradhatnánk tanítani…

-       Lehet, de ha ő nem szól, én ugyan meg nem kérdezem, tehát ha nem szól, akkor marad a kviddics. És te? Te mihez kezdesz?

-       Mindig is gyógyító akartam lenni – mondtam őszintén.

-       Akkor, ha nem tanítás hát gyógyítói szakma?

-       Igen – mondtam elgondolkodva. – Mehetnék együtt Mióval gyógyítónak ő is az akar lenni.

-       Ez nem is rossz ötlet. De lassan öltöznünk kéne – zártad el a csapott.

-       Rendben – léptem ki a zuhany alól és nyúltam egy törölköző után, majd miután megtörölköztem felöltöztem.

-       Melyik asztalhoz ülsz majd? – kérdezted mielőtt kiléptünk volna a fürdőből.

-       Hát arra gondoltam, hogy melléd ülök, ha nem baj.

-       Dehogy baj már mindenki megszokta, hogy nálunk ülsz még Piton is. Oh, tényleg miért hívott?

-       Csak tudni akarta, hogy ÉN jól vagyok-e, erre mondtam persze mi bajom lehetne mikor te voltál oly kedves és nem keltettél fel, erre meg azzal védett TÉGED, hogy csak meg akartál védeni.

-       Engem védett? – kérdezted meglepetten.

-       Aha, azt mondta az óta nem rühell annyira, mióta téged szeretlek.

-       Oh, értem.

-       Na, végre már azt hittük ki se szándékoztok jönni – mondta Ron épp befejezte Mio mandula vizsgálatát.

-       Nem unatkoztatok – vigyorogtam rá, mire Mio olyan vörös lett, mint az ágyfüggöny. – Látom téged még mindig könnyű zavarba hozni.

-       Pukkadj meg! Mehetünk? – állt fel és húzta magával Ront is.

-       Persze – indultunk el a Nagyterem felé ahol már több diák is izgatottan várta a bizonyítványosztást. Nem sokkal később Dumbledore felállt mire az egész terem elnémult.

-       Kedves diákok! Ma több diáktársatok végleg elhagyja az iskolát és kilép az életben, remélem, azért nem felejtik el, az iskolát ahol remél kellemes hét évet töltöttek el. De mielőtt sor kerülne, az bizonyítványok kiosztására szeretnék egy a most végzős diákoknak és egyben azoknak is, akik itt maradnak fontos dolgot bejelenteni, ma a délelőtti órákban véget ért korunk legnagyobb csatája és örömmel jelenhetem, hogy Voldemort halott. – a kijelentésre minden szem feléd fordult majd tapsvihar és ujjongás tört ki a teremben és pedig boldogan bújtam hozzád – most pedig kezdődjön a bizonyítványosztás – mondta majd elkezdte a neveket sorolni. Mikor már csak te és Mio volt vissza egy kicsit megállt és feléd nézett majd megszólalt.

-       Most pedig szeretném átadni az iskola elsőnek a bizonyítvány, aki nem más, mint Hermione Granger. – mondta mire Mio egy széles mosollyal az arcán ment átvenni a bizonyítványát. Mikor visszaért Dumbledore ismét megszólalt.

-       És most az a diák következik, aki legtöbbet tette azért, hogy a háború véget érjen. Hosszú utat jár be és sok hozzá közelálló embert veszített el, de soha nem adta fel, küzdött és a végén megtalálta a boldogságot. Szeretnénk gratulálni a Harry James Potternek hogy sikeresen vett minden akadályt, amivel ebben a hét évben szembe került és ezúton szeretném átnyújtani nem csak a bizonyítványát, hanem az Önzetlenül Az Iskoláért Különdíjat. – mondta mire felálltál és kimentél átvenni a bizonyítványod kint minden tanárral kezet fogtál majd visszajöttél és leültél mellém utána felém fordulva megcsókoltál.

-       Ezért megérte küzdeni – súgtad mikor elváltunk.

-       Most pedig nem szaporítom tovább a szót. Jó étvágyat mindenkinek – mondta mire megjelentek az ételek.

A vacsora után aztán mind a négyen visszamentünk a klubhelységben és leültünk a kandalló elé.

-       El sem hiszem, hogy milyen gyorsan eltelt ez a hét év – szólalt meg Mio elgondolkodva.

-       Aha, mintha csak tegnap lett volna mikor először találkoztunk és te visszautasítottad a barátságom – néztem rád.

-       Igaz, és amikor először kerültünk összetűzésbe? Mikor utánad mentem seprűn, és utána kerültem be a kviddics csapatba.

-       Aha, na, az meglepett – mondta Ron.

-       Mihez kezdtek a suli után? – nézett ránk Mio.

-       Én a kviddics mellett teszem le a voksom vagy ha Dumbledore megkér, esetleg tanítok – mondtad.

-       Én a gyógyítói szakma mellett döntöttem vagy a tanítás, de csak ha az igazgató megkér. Amúgy arra gondoltam, ha nem kér, mehetnénk együtt gyógyítónak – néztem rá.

-       Ez jó ötlet.

-       És te Ron? – fordultam felém.

-       Azt hiszem, betársulok George mellé az üzletbe már ajánlotta, ha végzek, társuljak be.

-       Ez remek ötlet – mondtad neki.

-       Legalább mindenkinek megvan már terve – mondtam mosolyogva.

-       Azt hiszem össze kéne pakolnunk – állt fel Mio. – Mondjuk két óra múlva itt?

-       Oké – álltunk fel mi is és a hálóterem felé indultunk. Alig más fél óra alatt teljesen összerámoltunk és indultunk vissza ahol már Mio ült a kandalló előtt és egy könyvet olvasott.

-       Mit olvasol? – érdeklőttem.

-       Egy mugli regényt.

-       És mit?

-       A címe Árnyékvilág, egy színészről szól, aki a végén megtalálja a boldogságot.

-       Érdekes lehet…

-       Majd kölcsön adom elolvasni ha, gondolod.

-       Oké. Ja, igen. Ki hol szándékozik lakni miután innen, kilépünk? – kérdeztem.

-       Hát mi Mióval azt hiszem egyelőre az Odúba megyünk amég nem találunk valami lakást vagy házat.

-       Mi lenne, ha ti is a Kúriába költöznétek csak amég nem találok egy másikat?

-       Ez komoly – nézett rám Mio a könyvből.

-       Persze hogy az. A kúria elég nagy négyünknek, persze csak ha Harryt nem zavarja – néztem rád.

-       Ez remek ötlet – mosolyogtál rám.

-       Hát akkor nekem jó – mondta Mio. – Neked Ron?

-       Oké. Legalább nem válunk szét.

-       Aha. De mindenképpen találnunk kell egy másikat, azt el akarom adni csak a gyerekoromra, emlékeztetne.

-       Találnunk? Mármint négyünknek? – kérdezte Mio.

-       Igen, négyünknek, hisz most beszéltük meg hogy együtt lakunk majd.

-       Azt hittem csak addig amég nem találunk valami lakást – mondta.

-       Ugyan már, így legalább ha gyógyítótok leszünk, járhatunk együtt dolgozni és mindig könnyebben találkozhatunk, és ha már itt tartunk igényt tartok az első gyereketek keresztapai címére szólva húzatok bele.

-       Bolond – bokszolt a vállamba Mio.

-       Mi van? Tök komolyan mondtam.

-       Én is. Bolond, vagy de majd igyekszünk, ahogy te mondtad, igaz Ron?

-       Mi? Ja, persze.

-       Na, ez a beszéd – vigyorogtam rájuk.

-       Azt javaslom, irány az ágy holnap korán indul az Expressz – álltál fel és húztál fel engem is.

-       Menjünk – értett egyet Mio majd felhúzta Ront is. – Nálad alszok, ha nem baj – mondta Ronnak, aki csak beleegyezően bólintott. Fent aztán gyorsan pizsamába öltöztünk és bebújtunk az ágyba. Az álom nem váratott magára, nyugodt mély álomba merülve aludtam az ölelésedben.

******************************************************************

Most pedig nézem, ahogy alszol, és arra gondolok, hogy igen tényleg megérte minden küzdelem. Azért hogy minden reggel melletted ébredhetek ezért megérte. Minden, ami az elmúlt fél évben történt már csak emlék, de a legtöbb olyan emlék, amire szívesen emlékszem. De azt is tudom, mennyire fáj mikor nem vagy velem és azt nem akarom újra átélni.

Ébredezel, talán azt érezted meg, hogy nézlek… nem tudom, de lassan kinyitod azokat a smaragdzöld szemeid és álmosan nézel rám, elmosolyodsz és magadhoz húzol, majd megcsókolsz.

-       Szia! – köszönsz, mikor elválunk. – Jó látom, hogy elgondolkodtál?

-       Igen, jól.

-       És min gondolkodtál?

-       Az elmúlt hat hónapon és azon, hogy ezért – intek körbe – és érted megérte küzdeni – simítok végig az arcodon.

-       Én is így gondolom.

Lassan felkelünk és felötözünk majd és a ládáinkat magunk mögött lebegtetve indulunk el a peron felé, hogy talán végleg magunk mögött hagyjuk azt a helyet, ami hét hosszú évig az otthonunk volt. A vonat lassan elindul, mi pedig búcsút intünk az iskolának talán végleg.

Mikor a vonat befutott, az állomásra leszállunk majd az Expressznek is búcsút intve a hoppanálási pont felé indulunk és majd Malfoy birtok kapujához hoppanálunk. Belépve az ajtón egy házi manó érkezik elénk majd a csomagjaink a megadott szobákba viszi.

**************************************************

Eltelt tizenöt év és mi négyen a peronon állunk mellettünk pedig egy tizenegy éves lány és két tizenhárom éves fiú áll.

-       Draco bácsi szólj rá! – lép oda hozzám Rose.

-       Kire?

-       Hát Harryre – mutat bátyja felé.

-       Mit csinált már megint?

-       Azt mondta, hogy én biztos nem kerülök se a Griffendélbe, se pedig a Mardekárba; mert se elég bátor, se elég ravasz nem vagyok.

-       Ne hallgass rá én tudom nincs igaza – nézek a fiú felé, aki épp Jamesszel sutyorog valamit.

Na, igen James, Harry és az én nevelt fiam még kisbaba korában fogadtuk örökbe mikor az édesanyja meghalt a szülésnél az apja pedig soha nem került élő. Ő is tizenhárom éves és a Mardekár ház színeit viseli. Nagyon tehetséges bájitaltanból és SVK-ból, Perselus sokat dicséri, ami igen meglepett az elején, mert, hogy ő senkit nem szokott dicsérgetni.

Harry pedig Ron és Hermione első gyereke és az én keresztfiam. Imádja húgát piszkálni és nagyon jó kapcsolatot ápol Jamesszel. Ő persze Griffendéles de ez őket, cseppet sem zavarja.

És persze Rose, a legkisebbik Weasley. Ő még csak tizenegy éves és most megy először Roxfortba. És ahogy eddig néztem oda van Jamesért, ő pedig húgaként szereti.

-       Apa!

-       Igen? – fordulunk Harryvel James felé.

-       Mi most felszállunk, majd írunk. Sziasztok! – mondta majd fogta a ládáját és felszállt a vonatra. – Rose gyere! – fordult a lány felé – Várj, segítek – mondta majd megfogta Rose ládáját és felvitte a vonatra.

-       El sem hiszem, hogy már eltelt tizenöt év – karjaid a derekam köré fonod a fejed pedig a vállamra hajtod.

-       Én sem, de így van – mondom, majd a vonat hangos füttyszóval jelzi, hogy indul.

-       Menjünk haza – mondom majd mind a négyen a hoppanáló pont felé indulunk.

*************Vége*************